Work Text:
Hideg volt, nagyon hideg és a kis Nemecsek félt, érezte ahogy fogai összekoccannak, vagy nem, már nem érzett semmit. Barátja elcsukló hangja a legutolsó emlék, aztán semmi. Gyerünk Nemecsek ne félj. A nagy sötétségbe bámult és apróbb pislogások után tisztult a kép. A szobájában volt, és már mondani akarta Bokának, hogy ő jól van és készen áll, hogy a Grundra menjenek, de ekkor megakadt a szeme saját magán ahogyan sápadtan az ágyban feküdt.
Mellette, vagyis nem mellette, vagy de, szóval amellett, aki az ágyon feküdt egy fiú térdelt és szipogott, a legjobb barátja, többi bajtárs meg a sarokban kuporgott és nem mert megszólalni. Átnéztek rajta, mintha ott se lenne, és Nemecseket egyre jobban elöntötte a pánik. Köszönt nekik, de azok rá se néztek. Akkor ő most....mi történt? Szemeibe könny szökött és apró cseppekben esett volna le kezébe, de a cseppek eltűntek még mielőtt célba érhettek volna.
Ekkor mögötte egy férfi szólalt meg “Üdvözöllek kis jövevény”
Ki ez? Megfordult és egy hosszú éjfekete hajú férfi állt vele szemben, ruhája olyan fényes anyagból készült, ilyen nemes anyagot még a Csele mamája sem hordott. “Ki vagy te?” Kérdezte Nemecsek halkabban, mint akarta, és még talán dadogott is kicsit.
“Nem ismersz?” Szinte hangsúly nélkül, inkább kijelentésként kérdezte az ismeretlen.
Nemecsek elgondolkozott, az idegen érzése ismerős volt, mióta beteg volt mintha minden árnyék őt nézte volna, mintha hívták volna magukhoz, de a mama azt mondta csak a láz beszélt belőle. Mégis a férfi hasonlított ezekre az árnyakra, érzése ismerős volt, rettegett pedig tudta, hogy nincs mitől.
Az ismeretlen arca meglágyult, mintha érezte volna az előtte álló kisfiú bizonytalanságát. “Segítek, de neked kell kitalálni okos fiúnak tűnsz. Én vagyok az, akihez végül előbb vagy utóbb ki így, ki úgy, de visszatér. Előlem nem lehet menekülni!”
Kattogtak a fogaskerekek Ernő fejében, de ahogy elnézte az ágyon magát, vagyis csak a testét majd az előtte álló alakot...rájött. Megrémült, a Halállal állt szemben. De nem egy koponyás, kaszás alak volt, hanem egy ember, nem, nem ember ezt jól tudta, de mégis kinézete, habár tekintélyt sugárzott, de nem volt ronda vagy félelmetes. “És akkor most mi lesz velem?”
A férfi, a Halál kedvesen mosolygott rá, legalábbis amennyire kedvesen tudott mosolyogni a Halál. Furcsa látvány volt és Nemecsek levegőt is elfelejtett venni, elfelejtett volna, de most vette észre, hogy eddig se vett levegőt. “Mivel még ilyen fiatal vagy nem hagynálak csak úgy céltalanul, vagy örök álomra hajtod fejed a birodalmamban, vagy segíthetsz nekem. Okos gyermeknek tűnsz, és én sokszor nem értem az embereket, de talán a segítségeddel...De bármi is a választás itt nálam már senki nem bánt és nem lehet bajod.” Meggyőző volt. Közben hosszú vékony ujjait Nemecsek felé nyújtotta, várt, mit választ majd a fiú. Nemecsek csak most vette észre, hogy a Halál mennyire sápadt és szinte csillog, hideg ujjai ismerős érzést nyújtottak, ezt érezte homlokán az elmúlt éjeken, biztos volt benne a szoba sarkában nem csak árnyék bujkált, hanem őfelsége a Halál. Rémisztő volt, de mégis megnyugtató, és ha visszagondolt utolsó napjára, ahol levegőt is szinte kínzás volt venni, és nem tudta a láztól mi a valóság és mi álom, az ajánlat nagyon kecsegtető volt. A halál gondolata kiút volt számára, nem egy csúf dolog mitől menekülni kell. Tudta mit fog választani.
“Veled tartok” Mondta olyan bátorsággal, ami még talán akkor se mutatott amikor megfürdették a Pásztorok. Ám ekkor Nemecsek szeme sarkából meglátta barátait, és most már a szüleit, anyukáját ahogy szorítja a kezét, nagyon furcsa érzés volt, anyja fogta kezét, de ő nem érezte. Nem bírta sokáig nézni “Velük mi lesz? Nem akarom itt hagyni őket!”
“Sajnálom, nekik még nincs itt az idő, hogy velem tartsanak!” A halál végigsimított a kisfiú haján, majd újra felajánlotta neki a kezét. Nemecsek ekkor megragadta és még egyszer hátranézett családjára és barátaira majd összeszorult szívvel, de átlépett az árnyak világába, tudta más választása úgysincsen. Nem menekült árnyéka elől, egyé vált vele.
Boka felpillantott és visszatartott könnyei mögött mintha látta volna Nemecseket szalutálni, aztán eltűnni a sötétbe.